Lengyel Ferenc Nyolcvanadik, szép-szelíd köszöntő
Minden tavasszal szellők borzolják a Küküllő fodrait, minden tavasszal újra kell számolni a három billegő széklábat, föl kell kutatni az elveszett enyedi követet, leltárba kell venni a tisztás széli mogyoróbokron a rügyeket, minden tavasszal föl kell nézni az újjászülető napsugarakra.
Hátratekinteni aligha tanácsos, lehet, mesebeli toprongyos ördögök évődnek majd a hátrapillantóval. Előremenni bizonytalan, lehet, a távoli halk hang a tisztáson csalihang, tévútra vezet.
Mégis, olykor-olykor, a mosolyba-sírásba hajló arcvonást megfegyelmezve, meg-meg kell fordulni, hátrapillantani. Ritkán és okosan – egyezkedve az idővel és a körülményekkel, nehogy bármelyikük megharagudhasson.
Olykor szeme sarkából hátrapillanthat az ember, olyan sándoros-csillogású tekintettel, de az is csak arra jó, hogy rögtön eszébe jusson arany jános kalapja, amibe nagyon bele akart egykor, fiatalos kedvvel nőni… Bizony, azóta valóban maga mögött hagyta az esztendőket, mint szántóvető a szántás elejét, s becsületesen kiszámolva összevissza nyolcvan lépésnyi távolra esik az immár az első.
Mondai lépések, mondabeli évek választanak el a nagygalambfalvi indulástól, még az emlékezet is nehezen őriz meg ennyit. Csak az átéltség, a hol gyermeki, a hol egyszerű, de felnőttes emlékképek segítenek átlátni a meglépett éveket szabófalvától san franciscon át vissza kolozsvárig.
Látni némelyest a fától fáig sűrűsödő erdőt a közelben, némelyest látni a némán – ma már csak az emlékezetben – ropott fekete-piros-fekete ritmust, némelyest a keserűséget, hogy még az imádság sem elég valami megváltás-féleségre.
És mit oly ritkán adott a közelmúlt, érezni lehet a mulandóság fölé bizakodás-virágot nyíló, varázsló költészet megtartó erejét. Ilyenkor, ilyen napokon kodályi egyszerűséggel, hazavágyóan, költészet-közelből illendő kimondani a szót, hogy madárka, madárka, vidd az üzenetet szülőhazájába.
Vidd az üzenetet, szellő, örök vándor, vidd a Duna, Szamos vagy Küküllő mellé, szólj oda szelíd-szép szavakkal: Isten éltessen, Kányádi Sándor! Bécs, 2009 tavaszán
|